Csavard fel a ruháid! – olvasom a felszólítást a telefonomon kijelzőjén, miközben egy mosolygós japán hölgy könnyedén be is mutatja mindezt. Kétségbeesetten lesem a mozdulatait, hisz olyan nincs, hogy nem férek bele a kabinbőröndömbe. Meg tudom csinálni!
Szóval beütöttem a YouTube keresőjébe Marie Kondo nevét, és elkezdtem hajtogatni, meg csavargatni. Merthogy a rendrakás japán papnője tudja a titkot! A bőröndbe pakolás és a lakásban rendrakás titkát. És ezt több millió rajongójának el is árulja – nem csak a videomegosztón, hanem a Netflixen is, ahol saját sorozata van. Tekintve, hogy érdeklődő típus vagyok, rászántam 45 percet a ’Tyding up with Marie Kondo’ sorozat egyik epizódjára is, és leragadtam. A millió dolláros mosolyú, szuperszép amerikai házaspár életébe egy még mosolygósabb aprócska nő toppan be, aki a szőnyegen ülve elmagyarázza – hol tört angolsággal, hol egy tolmács segítségével japánul -, hogyan is érhetik el a családi házukban a mágikus rendet. Kezdődik mindez a gardrób kipakolásával, aminek különös figyelmet szenteltem. Hisz amikor a házaspár tagjai külön-külön elkezdik kiüríteni a szekrényüket, az a kanapéról nézve is egészen döbbenetes és persze tanulságos élmény. Gyakorlatilag ruha-hegyek halmozódnak fel, évek óta nem hordott, vagy talán soha fel nem vett szoknyákból, felsőkből, ingekből. És bár, ha valami ellen kampányolok, akkor az a ruhaszemetelés, azért van az a pont, amikor venni kell egy nagy levegőt, és el kell engedni azokat a textileket, amelyekhez már évek óta semmi közünk, és amelyekhez semmilyen történet nem fűz.
Persze nem mindegy, hova engedjük el őket, lehetőleg ne egy konténerbe… Sokkoló nézni, ahogy a képernyőn egyre gyűlnek a darabok, míg csaknem a plafonig érnek. Vajon miért vették le őket még az üzletben a fogasról, miért gondolták azt, hogy erre költeni kell, hogy ez jól fog állni? Persze tudom, hogy nehéz nemet mondani a leárazáson fillérekért árult polónak, vagy a kettőt veszel hármat kapsz akciónak. Jó lesz ez még valamire… És nekem is vannak emlékeim az amerikai útjaimról, amikor majdnem üres bőrönddel érkeztem, hogy aztán órákat, hm, nem, inkább napokat szánjak a shoppingolásra. Nem sok olyan darabot tudok most felsorolni, amit azóta is hordok abból a kupacból, amit hazahoztam. És persze mázli, hogy – a pillarebegtetésnek köszönhetően a check-in pultnál -egyáltalán hazahozhattam, hisz a bőröndöm általában meghaladta a súlyhatárt… A New York-i útjaimból sokkal inkább emlékszem a futásra az East River partján, a körhintázásra, meg a mimózákra Brooklynban, a világítótoronyra Long Island-en, vagy épp David Hockney-ra a Metropolitanben. De a MoMa melletti pitypangos szökőkútnál vásárolt gyümölcsturmix is jobban a fejemben maradt, mint bármelyik GAP vagy DKNY felső. Az ott vásárolt ruháim nagy részétől egyébként már meg is váltam egy-egy gardróbvásáron.
Na szóval, Marie Kondo, a törékeny szépségű japán nő ezzel a túlfogyasztással szemben mosolyog az amerikai házaspár gardróbja mellett. Megértően, finoman és halkan. Nem úgy, ahogy Gordon Ramsey tenné egy kuplerájos konyhában. Marie Kondo nem az erőszakban és nem a hangerőben hisz. Hanem a mosolygós határozottságban. Na meg az átgondolt, minimalista fogyasztásban. A kapszulagardróbban, a rendben, az átláthatóságban. Abban, hogy csak az maradjon az otthonunkban, ami örömet okoz (’spark joy’), amire szeretettel nézünk, ami szép és fontos emlékeket hordoz. Ez utóbbit már én tettem hozzá a gondolatokhoz. És ahogy a Marie Kondo epizód végére értem, a bőröndöm is lassan megtelt. A különleges módszerrel felhajtogatott, majd felcsavart „ruhahengerekkel” (azért ezek felemásan sikerültek, de majd gyakorlom még), meg persze a vizespalackommal, és a gondolatokkal, hogy ezen a nyaraláson is inkább élményeket, mint tárgyakat gyűjtök majd.
