Az utolsó darab ishlerek karácsony után. Amelyeknek a morzsái is értékesek. Amelyek miatt érdemes a hideg szélben futni. A gyerekkor íze, a Nagymamám receptje szerint.
A tészta a diótól felejthetetlen, a lapok között ott a házi baracklekvár, a csokimáz a tetején pedig fényes, mint a csillagszóró. És persze ott vannak rajta az ujjlenyomatok is, a „kivegyem, ne vegyem, ááá, csak még ezt az egyet, jajj, inkább majd később” bizonyítékai. Sok karácsony óta már az Anyukám süti, így az ő unokáinak is a Mami ishlereként vonul be az ünnepi menük történetébe.
Az ízek, amelyekről a legszebb emlékek is beugranak, és amelyek miatt mindig ott lesz velünk az, aki már nem lehet. Az én karácsonyaim legmeghatározóbb íze a lekvár-csoki-dió kombináció, a puha tészta textúrájával. A Nagymamámé. És a mákos bejgli, amiben sokkal, sokkal több a töltelék, mint a tészta. Az Anyukámé. Na meg az a halászlé, aminek a receptjét sajnos soha nem jegyeztük le, és ezt már nem is tehetjük meg. De talán olyat nem is tudna főzni senki sem. Az Apukámé. Ezek az ízek, de ott vannak az illatok is.
Nem csak a konyhából kiszűrődők, hanem a nappaliból is. A fenyő semmivel sem pótolható illata, a frissen faragott fáéval keveredve. A mézeskalácsos, gyömbéres kekszes, szegfűszeges és fahéjas gyertyák, vagy épp testápolók illata. Hisz az otthon minden szegletébe beférkőzik a karácsony. Nálam a fürdőszobába is…
Na meg a hangok. Ahogy összetörik egy dísz, serceg a csillagszóró, gyűrődik a szaloncukor papírja, vagy ahogy a gyerekek türelmetlenül széttépik a csomagolást egy ajándékon. Ízek, illatok és hangok, amelyek nem mindig tudatosak. Hisz lehetne mindenmentes az ishler, ajándékmentes a Szenteste, papírmentes az ajándék, díszmentes a fenyőfa és fenyőfamentes a díszítés. De akkor mi maradna? Akkor hogyan láthatnám az unokaöcsém arcát, amikor a nagymamájánál az erkélyajtóban megpillantja a fényeket, hogy márpedig a balatoni házba is hozott fenyőfát a Jézuska. Amikor kérlelőn rám néz, hogy ugye az én ajándékom is kibonthatja ő? Amikor beleharap az ishlerbe, és a máztól minden ujja veszélyesen csokis lesz. Szóval mi lenne akkor az ő emlékeivel, amelyeket átment felnőttkorába? Amelyek meghatározzák majd a múltját és a jövőjét?
Nem, én még nem nőttem fel ahhoz, hogy ne ajándékozzak, vagy ne örüljek egy feldíszített fa látványának, és ne várjam már napokkal korábban, hogy Anyukám becsengessen egy doboz – egyébként félig teljes kiőrlésű, félig fehér lisztes -, cukros ishlerrel. Ez az, ami állandó a karácsonyban. Minden más többnyire változik. És persze ez nem jelenti azt, hogy leragadok a nosztalgikus, fenntarthatatlan múltamban. Hisz idén különösen odafigyeltem arra, hogy olyan ajándékokat vásároljak, amelyekkel helyi tervezőket támogatok, amelyek újrahasznosított anyagból készültek, amelyekkel élményt adok másoknak. Például az olvasás élményét. Idén már én is újságpapírba csomagoltam az ajándékokat, és az ünnepekre időzített költözésünk miatt egyébként fenyőfát sem vettünk. A filodendronunk kapott egy fényfűzért – remélem büszke arra, hogy karácsonyfa lett belőle 2019-ben. És traktálós karácsonyi menüket sem főztünk feleslegesen, ha pedig valamiből túl sok volt a hűtőnkben, azt elajándékoztuk. Ja, és futottunk a hideg szélben…
Szóval a tudatosság nem hiányzott, de a szélsőségek igen. Mert attól lesz valami igazán fenntartható, ha hosszútávon is be tudjuk építeni a szokásainkba, ha nem jár eszement nagy áldozattal, és ha jó érzés is társul hozzá. A karácsonyhoz pedig kell jó érzés. És ehhez nekem kellenek ízek, illatok és hangok. Szóval most ünnepélyesen beleharapok egy ishlerbe…
