Épp próbálok egyensúlyozni, meg a lapátot is biztosan rosszul fogom, és egyébként is extrán káros déli napsütés van, mindjárt jön a vihar, de végeredményben az a lényeg, hogy életemben másodszor egy SUP-on állok. A Balatonon. Vagyis otthon. Ahol születtem, ahol felnőttem, ahol 18 éves koromig minden születésnapom ünnepeltem. Születésnapok. Pont egy évvel ezelőtt, július 9-én útnak indítottam valamit, amiről fogalmam sem volt, hova jut el, kit érdekel majd, érdekel-e bárkit, de azt tudtam, hogy van valami, amiről szeretnék írni, beszélni, forgatni, de legfőképpen kérdezni, hisz mégiscsak ez az én műfajom.
És persze szerettem volna valamit, ami az enyém, amiben benne van minden szín, minden forma, minden gondolat és minden történet, ami például innen, a Balatonról is rám ragadt. Az Anyukám gardróbjából. Vagy a Bécsben töltött nyári hetek alatt a Nagyim varrógépe mellől, meg persze a K ä rtner Strasse kirakataiból. Aztán Budapestről, a tévés munkákból, a barátnőim szekrényéből, a MOME padjaiból, a sok-sok utazásból és a távoli földrészekről.
A bolygóm egyre fontosabb lett: minél messzebb jutottam, annál közelebb éreztem magamhoz, és annál törékenyebbnek láttam. Szóval szerettem volna tenni valamit. Nem úgy, hogy a kerítéshez láncolom magam, mert sosem voltam elég hangos, elég vagány és elég harcias, az éhségsztrájk sem menne, így inkább visszafogottabb eszközt választottam: a kamerát. Csendesebb pillanatokban egy kávézóban a laptopom billentyűzetét. És olyanokat, akiknek valójában érdekel a története, a művészete és persze a gondolata a világról, a fenntarthatóságról. Akik hiszem, hogy üzenni tudnak másoknak is.
Elképesztően izgalmas 1 év volt ez, amibe 45 Ruhastory fért bele a YouTube-on, 20 blogbejegyzés a weboldalon, és úgy alakult, hogy 11 Karantén Ruhastory is az Instagramon. Meg persze több száz story és kép, amelyekkel igyekszem nem öncélú és unalmas lenni, de ez csak többé-kevésbé sikerül…
Na, de most itt billegek a kedvenc tavamon a SUP-on, az óceáni szemétből újrahasznosított bikinimben, egy lány pedig közeledik felém. Pár pillanat múlva kiderül, hogy nem a segítségemre akar sietni, hanem csak kedvesen elmesélni, hogy minden Ruhastory részt látott már. Meg, hogy az egész családjának tudatosan pakolt erre a balatoni nyaralásra is, hogy sokkal kevesebbet vásárol fast fashion boltokban, többet jár second hand-be, figyeli a magyar tervezőket, és úgy egyáltalán köszöni, mert hatással van rá a Ruhastory.
Én közben leülök a deszkára, és fogalmam sincs, hogy megilletődött, boldogságos zavaromban mondom-e, hogy köszönöm. Szóval köszönöm neki és nektek is, hogy velem eveztek ezeken a néha hullámzó, néha zavaros, de talán egyre műanyagmentesebb és tudatosabb vizeken. És köszönöm, hogy valami az enyém lehet, ami már 1 éves… Kievezek, és képzeletben elfújom a gyertyát, ami ezért az egy visszajelzésért is megérte már. A Balatonon. Viharjelzés előtt.
